Hittem, miként hisz gyermek Istenében,
Oly biztosan! oly tiszta láng között!
S e malasztja ége szép jövőmnek
Elálmodott virágzati fölött.
Hittem, miként hisz égi csillagában
Vad tengeren hajózva a merész,
Míg életének egy remény-világát
E csillagára bízni, - hinni kész.
És nem gyanitta tiszta érzeményem;
Mely önmagába terme egy tavaszt,
Hogy külvilága zúduló fagyában:
Enyészet űl, mely elhervassza azt.
És nem gyanítta: hogy hazug lehessen
A bájos ég szemed sugárain,
Hogy nincsen óh könyrűlet, ily szemeknek
Oly tiszta fényű, szende lángjain.
De lám e dús kebel! miként kiége,
S hitetlen áll a sok hivő között.
Egy szép világnak - égtűl elhagyatva
Szent romjain, bolyong sirok fölött.
S ha ég, ha Isten elhagyák utában,
Még bánatában hisz csak e kebel!
S egy elrohant szép álomélt helyett is
Csak síri álom az, mit esdekel.