Kicsiny szobában halvány mécses ég,
Kórágyon haldokló gyermek pihen,
Körűle térdelnek testvérei,
Mellette az anya ül csendesen.
Csak lopva gördülnek le könnyei,
Mig a betegre mosolyogva néz,
S verejtékes arcát törülgeti
E szent enyhítő, - az anyai kéz.
„Meséljek-é, mondd, kedves gyermekem,
Aranyhajú tündérről szép regét
Vagy a hajdankor hős vitézinek
Viszontagsággal teljes életét?
Meséljek-é azon szép táj felől,
Hol mindég van virág, madárzene,
Vagy elmondjam, mindazt a szépet, jót,
Mit majd veszek neked szűm gyermeke?”
„Ne mondj se tündér-, sem vitéz regét,
Óh jó anyám, mond halkan a beteg,
Ne szólj a honról, mely oly bájoló,
S örömet már játékban sem lelek.
Csak szép ruhát készítsetek nekem,
Anyám, testvérim nem látjátok-é,
Mi szent alak áll ott s mi édesen
Hív a szép honba, hogy menjek vele?
Ah ő az, ő az Istennek fia,
Kit bibliánkban sokszor mutatál,
Mint hívja a játszó gyermekeket
S követnem kit sokszor parancsolál.
Nem hallod-é, hogy játékúl igér
Lengő fűvet, sugárt és harmatot,
Szellőt s madárdalt, mely oly bájoló
Regéket tud, mint jó anyám tudott.
Igéri, hogy ha kis testvéreim
Szabadba jőnek, vélek játszhatom,
S ha hittel nézesz égre, jó anyám,
Arcádat is mosolygva láthatom.
Most Isten veletek, megyek, megyek.”
S elszenderűl - a halvány mécs lobog,
Ott térdelnek még kis testvérei,
Ül az anya, de könnye elfogyott.