A halál költészete

Miben van olyan nagyszerü költészet, Rejtélyes mélység, mint benned halál? Ki ott lakol, hol a korlátos élet A végtelennel kezet fogva áll! -

Vadon zajong az élet működése, Erőlködik és küzd a sokaság, Egymást törik hullámi, mások buktán Emelkedik, ki a felszínre hág.

Csusz a nyomor, görbedve szidja sorsát, Emelten jár a vétkes hatalom, Dicsőségért lemond ez az örömről, Amazt emészti kincs utáni szomj.

Tündéri ábránd az ifjú világa, Míg a hivőé lemondás, ige, Ez élvet kerget, amaz igazságot, Mit fátyolával Isten elfede.

S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől Az ő ösvénye messze elszakad, S míg minden más a pusztaságba téved, Csak ő lelé meg az igaz utat. -

S ímé eléjök lépsz, halál, szelíden Magadhoz téríted mindnyájokat, S öledben megbékél, mi az imént még Haraggal zúgott, százfelé szakadt.

Óh, vajh mi rosszul ismert tégedet, ki Undok rémnek festett, szent anya vagy, Kinek hangját a gyermek hogyha hallja, Jő és minden játékot abbahagy.

Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd, Leleplezed a titkok fátyolát, S hiú törekvéseit elcsitítod Dalolván néki a halál dalát.

Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni, Melyet tanyáján a halál susog, Hogy a létnek hullámi rá figyelnek És a vad szenvedély elandalog.

Csodáljam-é hát, hogy félénk madárként Költészetem is messze menekűl Az utcának zajától, s megpihenni A csendes sírnak szent ormára űl?

Halál, halál, száz alakú tündér te, Hogy szellőztessem arcod fátyolát? Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bír, Mert elkábulva uj alakba lát,

Kinek imént még mint szelíd anyának Magához inte jótevő keze, Villámot szór most s nagyszerű alakja Mond: én vagyok a sorsnak Istene.

Fejét a csillagdús ég koszorúzza, Inogva reszket a föld, melyre hág, Dűl és rombol minden tekinteténél, S minden rom ismét egy-egy új világ.

Emelt homlokkal jár a harcmezőkön És nemzeteknek ír ott végzetet, Jár büszke trónok eldült romladékin, Jár elfelejtett istenek felett.

Keresztülnyargal a széles világon, Zúgó viharral tüzes paripán, Oroszlánnal játszik puszták fövényén, Jégpalotát lakik a föld sarkán.

Vulkánt hamvaszt el, bérceket mos széjjel, Tengert száraszt ki, megtölt völgyeket, Felkerekíti a puszták homokját És száz hiú emberműt eltemet.

S csak ott, hol ő van, ott van Isten háza, Csak benne látjuk istenünk képét, Mint a napot, mely elvakít fényével Árnyában látjuk, melyt a tóra vét.

És megnyugszunk, hogy mint hű szolga által Isten mindent halál által teszen, Mert a mint igy dúl, tisztít és a sírból Ifjultabb élet bölcsője leszen.

Mit is szülhetne nagyszerűt, költőit Az élet, költőietlen korcs maga, Kalmár lelkének bélyegét hordozza Átok gyanánt minden, mit alkota.

Fénytermei csak büszke kőrakások, Miket hiúság és nyomor emel, Piarcai önérdekü küzdtérek Hol lelkünk csak botránkozásra lel.

Sáfárkodik közöttük kisszerű faj És elriaszt minden költészetet, Mig a romlás nehezkedik fölébe S a hétköznapnak rögtön véget vet.

Elfut előle a mozgalmas élet, S ha a korcsfaj hiú zaja eláll, Akkor szétnéz s ünnepies világát Megszenteli csókjával a halál.

Rejtélyes dicst von a rom homlokára, Legendát sző a puszta kő fölé, Felássa a gyöngyöt a düledékből, Helyheztetvén a csillagok közé.

S mint mártir, aki vérkeresztelésben Tisztúla meg, nyer csillagkoszorút, Úgy embermű is a romlásnak csókja Által megszentesűl és dicshez jut.

A cirkusz, melyen nincs egyéb nesz, mintha Egy-egy követ söpör le vad madár, A fórum, melyen már csak bojtovány leng, S a szél felejtett szónokszéken jár,

Nagy dolgok színhelyévé alakul át Annak, ki érez, gondolkodni tud, S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe, Mig a kis lélek magányától fut.

Amott a multak felidézett lelke Zúg el mint nagyszerű tragédia, Itt a küzdelmek elhaló zajából Kél nemesülten a história.

És Isten is gyönyörködni kezd bennök, Hol a festék lehullt, teremt mohot, Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásúl, Karcsú virágos hársfa nő ki ott.

Zengő fészket rak a beomlott sírnak Bozótos ormára a kis madár, S ha elpusztult, az elfeledt oltárra A kis tücsök még ciripelni jár.

S midőn szép nyári nap a szomszéd dombon Botjára dűl a pásztor s andalog, És nyája mintha szinte gondolkodnék, Bámul, bámul, mig a kolomp konog;

Vagy estve a pásztortüzek kigyúlnak, Vijong a bíbic, hol a nyáj legel, A hold felkél, és legfényesb sugára Reng a romon mint tündéri lepel:

Akkor rejtélyes dalt susog a szellő, Mely a romoknak kúpjain elment, Ezer csoda kél lengő árnyékukban, Kitárja titkát a sír oda lent.

S míg századoknak költői nemtője A hallgatag oszlopsorok közt jár, Az ámuló pásztornak kurjongása Szent borzalomnak miatta eláll.

Romlás! ki a követ megdicsőited Nincs-é irgalmad emberek iránt? A várost szent rommá teszed s azokkal Kik egykor bírták azt, kezed mint bánt?

Elszállt-e a nagyság is a tömjénnel, S az eldült oltár eltemette-e, Vagy mint a szél elnyargal a romok közt, Elzúg-e a dicsőség is vele?

Nem, nem, halál a nagy lelkek barátja Ő osztja szét a csillagkoszorút Csak a sírnak vak éjjelén keresztül Vezet fel a magasba biztos út.

Óh szolgalelkű, kishitű az élet, Gyáván hajol meg bálványok előtt, Csókdossa a szekérnek kerekét, mely Díszmenetében eltapodja őt.

Ha a valódi nagynak káromlás jut, Maszlagpohár vagy véres feszület, Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi A törpe, hogyha a nagy elesett.

Reáhajol és gúnymosollyal arcán Kicsínyes gyöngéit keresgeti, És mintha önmagát mentné ki véle Örül, ha egy-két foltját felfedi.

Óh fáj, fáj látni a nagynak bukását, Holttestét nem kiséri senki sem, Félvén a tisztességgel tán azoknak, Kik most erősek, kedvetlent teszen.

Nem tudják-é ezek, hogy egykor ők is Le fognak tünni, s a hitvány tömeg, Mely sírni fél s most őket hordja díszben, Később elestök tapsolandja meg.

Kegyelet hát az elesett vágytársnak, Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég; Itt győztünk, az elég, bíró közöttünk Úgyis más lesz majd, a sír és az ég.

Óh fáj, fáj látni a nagynak bukását, Mint hogyha istenszobrot döntnek el, Mit áhitat emelt, népek imádtak, S most gúnyosan tapod hitlen kebel.

A porban fekvő istenség képének Nem vallja hivéűl ki sem magát, Sarat dob rá s mondd: ím hogy lenne Isten, Ki jelt még e köszöntésre sem ád.

Nem mond hálát azért ki sem a napnak, Mert egy világnak szűli a tavaszt, Hatását csak kicsiny énjéhez méri, S ha szenvedett alatta, szidja azt.

De tűrelem csak, míg jő az enyészet, Az üldött nagyság e védszelleme, S midőn az önző érdek s félelemnek Elhangzott, elhalt kisszerű nesze;

Ott vész a sírban a bitorlott nagyság, Mig a valódi győztesen kikél, S midőn egészen elveté az embert, Félistenképen újólag felél,

Menten minden salaktól, a legenda Rejtélyes és magasztos lepliben, S ha a bámuló késő ivadékok Előtt alakja ekként megjelen:

Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi Elismerének, óh jaj a vakok, De szíveinkben szent leend örökké, Mig percenként gördűlnek századok.

Mint Krisztus, akit szintén felfeszített Az élet, e kislelkű uzsora, Míg a halál keresztjének szent oltárt, Magának Isten jobbján helyt ada.

Ifjú zajos városnak közepette Állok magamban csendes piacon, Körűlem dudva nő, homok terűl el, Felettem csillaghímes ég vagyon.

Hallom mint zúg le a Dunának árja, Kelet s nyugotra tárván karjait, Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le, Délről belátom alföld sikjait.

S mint hogyha mindez titkos szót hallgatna S mint hogyha e szó lenne a halál, Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is A sírnak nagy bús gondolatja száll.

Elszenderült a városnak mozgalma, Napszámát végzé minden, és pihen, Hogy holnap új erővel szembe szálljon Kalmárkodása kis küzdelmivel.

Hej, ilyen az élet, tán nincsen senki Mindnyájok közt, ki téged sejtene, Ki e téren felkélsz, midőn lenyúgodt A város, mult napok nagy szelleme.

Ki sincs, ki értené, hogy majd ha egykor E város végálomra szenderűl, S elvész mint buborék minden mi benne Most fénylik és küzd, fárad és örűl;

Ha ércjármát az ős Duna lerázta, A vár ledűl s a termeken fű nő, E tér fog élni csak, s zarándokolva Hozzá távolról ájtatos nép jő.

Kicsinyszerű az élet, ritkán jőnek Mint röpke álmok nagyszerű napok, Talán csak hogy ne essenek kétségbe Embernagyságon törpe századok.

Miljók elvesznek s nem marad utánuk Nyom, mig egy jő s felvési nagy nevét A szent gúlára, mely évezredeknek Temetőjére büszke árnyat vét.

Én láttam, éltem nagyszerű időket, Szorítottam nem egy martírkezet, Megrészegített a dicsőség árja, Mely szétsugárzott egy ország felett.

Úgy érzém, nékem is van abban részem, A honnak lévén én is gyermeke, S nem irigylém mástól, akármi fényes Volt a sugár, mit osztályul nyere.

Elmultak az idők, elvesztek véle Bajnokai, lealkonyult a fény, Sirjoknál eldőlt nagyság emlékével Kicsinységemben megmaradtam én.

Talán hogy én is óvjam a sírlámpát, Mit kegyelet ti néktek félve vitt, Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát S a hatalom féltékeny gondjait.

Hogy oly korban, hol sírni is erő kell, Könnyel szenteljem fel bús lantomat, Mig az enyészet számotokra is majd Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.

Boldog mindaz, ki földön bír teremtni, Irígyletes lett az az épitész, Ki a szívnek gunyhót, a szépnek szobrot Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.

Mig szív, müvészet és hit élni fognak Él ő is, és ha műve elporlott, Kövei még mondják: Isten teremtett, De lángész adott örök alakot.

S hát még ti, akik eszméket vevétek, Barátim, kő helyett müvetekhez Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.

Vitázhatlan nyereményül maradva A haladás s szabadság részire, Mit erősségűl emberi méltóság Mártírok vérével pecsétele.

Ti hát veszhettek, nektek már az élet Nem adhatott egyebet, mint halált, Mig a halál rátok örök életnek Hervadhatlan koszorújával várt.

Ti már nyughattok fűves sír ölében, Hallgathatjátok a puszták szelét, Élvezhetitek azt a híves árnyat, Melyet reátok a szomszéd bérc vét.

Ti élni fogtok, míg a puszta s bérc él, De én az utcazajban küzködöm, S ki tudja, a tolongó sokaságon Felűlemelkedni lesz-e erőm?

Vagy eltapodnak s nyom nélkűl enyészek, Felejtett sír dől rám mint éjszaka, S mellette a halál nem istenasszony Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.

Mindegy, ha sirdalúl egy édes dalt mond Mindarról, amit itt szűm szeretett, S dicsőségért kárpótlásul suttogja: Nyugodjál békén, boldog nemzeted!