Zsuzsika,
álmomba láttalak.
Világoskék ruhában álltál
a járda szegélyén,
a téli esőben,
kis utcai lány te,
szőke hajad koszorúba befonva,
búzavirágkék, tiszta szemednek
csillaga lángolt,
s éppen olyan voltál a sötétben,
mint ahogy álmodod önmagad ébren,
mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál:
„Mint egy vidéki
földbirtokos édes,
kis felesége.”
Ámde nyakadban
valami vastag
kendő fehérlett,
mint csitri leánynak,
hogyha a torkát
beköti anyja.
Ezzel jelezte
nyilván az álom
jelképisége
(és gyávaságom),
hogy mégse szerethetlek soha téged,
s beteg vagy.
Ezt persze nem érted.
Hisz még freudista sem vagy,
csak egyszerű, kedves,
jó, utcai lányka.
De azt, ugye, érted,
hogy gyönyörű voltál?
Már egy hete minden vigaszom annyi,
hogy visszaidézem
álombeli szoknyád,
búzavirágkék
nagy szemed, arcod,
torkod körül azzal a furcsa-lidérces,
tiltó lepellel,
s ha járok az utcán, vagy irodalmi
vitákba veszek részt a dobogókon,
lehúnyom a szemem,
hogy újra lássalak.