Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.
A jourokon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.
Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.
Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.
Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dícsért is sok, de a szívében
azt mondta mind: „De nagy szamár volt!”