Ó, a válás tőled, édes,
nékem elviselhetetlen.
Most is érzem azt a bút, mit
reggel, ahogy útra keltem.
A perron körül setéten,
álmos arcú fickók ültek,
némán néztek a borukra,
s ettek marha- s borjúsültet.
Mások víg arccal, mosolygva
a friss hajnalt üdvözölték,
az utasnép a kupékba
tolta útrakész bőröndjét.
Én még álltam mélabúsan
hosszú nagy szalonkabátba,
a fejem fölött füstölve
haldoklott az éji lámpa.
A pénztárnál a kisasszony
elmerengett, szembe vélem,
bú honolt festékes arcán,
tükröztetve dúlt kedélyem.
„Ó, kisasszony, ó, kisasszony!”...
szóltam és felsóhajtottam,
sőt szerettem volna sírva,
némán ráborulni ottan.
„Ó, kisasszony, ó, kisasszony
bánatomban Ön megértett,
tudja, elhagyom a kedvest,
őt, a szőkét, őt, a szépet.”
És a pénztáros kisasszony
chartreuse-t és cointreau-t öntött,
s megjegyezte, hogy e szesz már
meggyógyított több bús költőt.
S én könnyezve válaszoltam:
„Ó, kisasszony, szörnyű bú nyom,
s ez - Horatiust idézem -
üldöz a hajón s vasúton”.
E találó fordulattal
számlám gyors úton rendezvén,
megható és könnyű pózzal
felhajtottam azt a szeszt én.
Ámde füttyentett a gőzös;
s sírva mentem a vasútra,
én tudtam csak, kit hagyék el...
Meg tán a kisasszony tudta.
És robogva tünt el aztán,
a perron, gépgyár, hegyoldal,
s vágtattunk a sűrű ködben
a fehér bús téli holddal...