Ki vagy te? Gyakran felsikoltok, hogy lángra gyullaszt tűzöled, s érzem, nem voltam sohse boldog s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.
Sötét szépségeddel kegyetlen szétűzted édes álmomat, s nem bánod azt, hogy otthon engem egy árva, szent asszony sirat.
Ki vagy fiúrabló lidérc te, ki mint egy lázas látomány jelensz meg fényesen, igézve, a lámpafényes, bús szobán?
Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból, kin nem fog átok, néma vád, te, akit minden férfi csókol s átkoznak a félő anyák?
Halott asszony az én szerelmem, aki nem érez és nem él, s meredt, fehér, szederjes arcán lebeg a hosszú szemfedél.
Magas, sötétlő sírban alszik, s azt sem tudom, hogy merre, hol, éjjente, érzem, sírja terhét feldobja és hűs könnye foly.
Ekkor kitárja gyenge karját, vár, hí, mint a szerelmesek, de akkor lesz menyasszonyom csak, ha majd én is halott leszek.
Nyomomban a fekete asszony, a vérivó, halvány, szelíd, ki szép szavával ront meg itt és csókkal öl meg játszi harcon...
Nyomomban a fekete asszony s ha szenvedek bús éjjelen néz, nem könnyez mégsem velem s letépi párnám, hogyha alszom...
Nyomomban a fekete asszony és vándorútamon követ, hol elhagy a sivár tömeg s véresre marja lázas arcom...
Sirasd meg árva, ifju életem! Nézd, elfogyott mind a rakétám, egykor enyém volt a nagy végtelen s most porba roskadok le némán.
Sirasd szegény, ifjú barátodat, hogy ráütött a szörnyü démon, eltört a tollam, lángom is lohad, te vagy dicsőségem s a célom.
Dacos fejem lehull, a szív örvénye von vadul ragadva. Megfojtanak parázsló csókjaid és eltemetsz sötét hajadba.
A végtelen nagy éjszakába mégysz, midőn a lámpák fényük gyéren adják, te ellesed az alvók gondolatját, mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak s reggelre arcod krétaszinü, sápadt, örvénybe ránt le a sok bús titok, mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe, hol legnagyobb a fojtó némaság, s kitárva gyenge karjaid, hörögve átöleled a téli éjszakát.
Még mostan is szeretlek, de úgy, mint egy halottat. Kihamvadt gyenge lelked álomba néha von csak.
És hidd, te is szeretsz még én egykori szerelmem, s meggyújtod régi emlék sírmécsit a szivedben.
Nézünk egymásra még mi, de ajkaink dadognak... Mit is lehet beszélni két ily hideg halottnak?
A szél a drótot tépte, rázta, pelyhek szitáltak a homályban, halk és fehér volt ama éjfél, hogy tőle szívszorongva váltam.
Mozgó, sötét mélységek öble nyelt el, amint tovább haladtam s ő nézte halvány lámpafénynél, mint tűntem el a hóviharban.
Cookies on Poetry Cove