Az én tragédiám rövid volt,
szenvedtem, álmodtam sokat;
hová tekinték, tárt karokkal,
márványhideg kebel fogadt.
Egy gúnymosoly lecsillapítá
lázongó érzeményimet,
és most szivem, mint befagyott tó,
hullámtalan, nyugodt, hideg...
Te, aki folyton lázban égtél,
s körülvett taps, parfüm, kacaj,
halvány, fehér, hideg leányzó -
tudod-e, mi a jaj?
Te, akit oly dőrén magasztal
a tettető, mázos-szavú,
érzed, mi sok szív vérzik érted -
tudod-e, mi a bú?
Te, ki sosem voltál magadban,
ha a sötét éj árnya jön,
vonaglasz-e a hószín ágyon -
tudod-e, mi a könny?