Alkonytalan, homályos nappalok!
Hajnaltalan, világos éjszakák!
A fáradott perc lomhán andalog,
s a végtelen időbe olvad át.
Üres vagyok. Átfog a semmiség.
A szürke ég ködébe bámulok.
Farsangi éjek, fekete misék
lelkembe hintik hulló hamujok.
Üres szobákat látok szerteszét,
és hallgatom az elmúlás neszét.
Borús e zaj, rejtelmes és csodás,
nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.
Távolban egy borfoltos asztal áll,
ott lakomázik a sötét halál.
S kisérteti gyászfüggönyök megett
egy megvetetlen ágy reám mered.
Érzem, nem alszom benne már soha...
Óh jaj, a lelkem ez üres szoba!