Akkor, mikor mindenki ágyba tér,
s elcsendesül a lármás utca, tér,
őrült zsivajjal, nyargalászva, furcsán
rohan tovább az alvó, éji utcán
a tűzkocsi, a vágtató fogat.
Dagadt nyakakkal fújnak a lovak.
Riad az ember, reszket és előjön,
és szívdobogva néz ki a redőkön.
„Tűz van!” kiáltja mindegyik torok,
és a kifejlő gombolyag forog,
sodrott kötél, szivattyu, csáklya, balta
dereng a fáklyafényes zűrzavarba.
A vészre szánt, csákós, nyakas alak
égő szemével a homályba hat,
és szíve társiéval összedobban
egy reszkető és kéjes borzalomban,
s rémlik szemüknek a sötét borúbol:
a láng, a már füstfogta drága bútor,
a nő, ki tördeli fehér kezét,
a rémülő kiáltás szerteszét,
s létráramászás megfeszült inakkal...
Az üldözött ló vad haragba nyargal,
fehér fogával a zablát harapja,
bősz orrlyukát dagasztja tűz-haragja,
s amíg a kürthang a tájat bejárja,
miként az éj sikongó vészmadárja,
a nagy, habos ló hörgő kéjet érez,
a lángvihartól az ég alja véres.
A kőkockákon gyorsan elrohannak,
de még soká hangzik visszhangja annak.
Az ember áll ott, álmosan tekintve,
a könnyü szélbe megleng vékony inge,
aztán remegve hült ágyába készül,
és álmodik a tűzrül, a lidércrül.