Tusakodás

Titkok lebegnek lelkem tengerében, egy más világnak csillagképei. S nem fejthetem meg ez írás jegyét, nem, bár lelkemet mind majd kiégeti.

A durva harcokban jajongva hordom, rám súlyosulnak bánatomba folyton, s képük, miként a szfinkszé, bősz, csudás, - ó, átkozott tudatlanság s tudás!

Mi ez az érthetlen talány körültem, e markolászó szörnyek versenye, mi ez a pompa, melynek úgy örültem, e harsogó, komoly világzene?

Honnan kerültem e talányvilágra, mit mond fölöttem e sok csillagábra, mely lánguszállyal rőten elrobog, hol az életkapu s a sírtorok?

Kérdem remegve és válaszra várok, s forró szavamra senkisem felel, eltorlaszol a látástól egy árok, és ráborul képére száz lepel.

Vagy tán a fátyol titka csak üresség, hogy a halálnak szívünk búja tessék, s silány a kérdező, a bölcs bolond, ki titkok útvesztőjén elbolyong?

Nincs válasz erre, ám titkok nyomását érzem sötét szivem mélyébe lenn. S lelkem nyugalmát mind pusztítva ássák, s velőm mereng álmodva szűntelen.

Fél tudni, és nem-tudni mégse mer. Olyan vagyok, miként a néma tenger. Nem tudva, hozzájuk van-e közöm, fényes világok fényét tükrözöm.

Fejembe pislog az ész, ez a mécses, mely serceg őrült vészes éjszakán. Minden homályos, titkos, gyenge, kétes, rám néz a csillagos, meleg magány.

Már azt hiszem, hogy látok is egészen, s roskadt agyam már-már enyészni érzem. S legázol a szfinksz, a sötét s csudás: szörnyű tudatlanság, szörnyűbb tudás!