Ahogyan a szobrász
önti a gipszet
a halhatatlan
arcra, azonkép
öntjük mi céhesek-
mívesek szavunknak
anyagát, és várunk,
várunk, míg a kíntól
kővé nem mered.
Aztán karba mondjuk,
éltében áldott,
holtában is áldott,
tiszta, szemérmes,
mértékes, csöndes,
hallgató és bölcs,
méla tünődő,
árva, magányos,
igazi ember,
igazi költő.
Vér, a mi vérünk,
szerelmetes népünk
lelkétől-lelkezett,
isteni magzat,
gőgös basák és
talmi urak közt
igazi úr ő,
keleti herceg.
Itt fekszik az ágyon,
szemüveg nélkül,
kétnapos szakállal,
fekete-ősz hajjal,
bálvánnyá meredve,
viaszk-haloványság
örök pecsétjével
lezárva keményen,
művészi szigorral.
Nyakát kinyújtja
párnák dagályán,
ég felé feszítve,
olyan magasra,
mintha egy hosszú
végtelen-hosszú
rímet üvöltne.