Tömeg

Kik másznak amott a hegy peremén, föl az égbe, oly közel már hozzá, hogy nemsokára tenyerükkel érintik, mit akar ez az emberi förgeteg, e sok szív, e sok agyvelő az ordas sziklától és bolyhos pagonytól, mellyel úgy összeolvad, hogy már dobog a kő is és gondolkozik az erdő? Jaj, mennyien vannak. Szinte megzavarodom, hogy nem tudom összefogni őket, egy szóba, egy kézbe, úgy, mint látom és érzem,

s fölsorakoztatni a haladás roppant ütemében, jobbra és balra, fehéren, kéken, megmutogatni mind együtt, e sok egyet, e domború szirtek és mély völgyek lombos meredekjén. Emberek ők mind, nincs egy se, ki ne volna érdekes, vagy nevezetes, kijöttek ide, a természetre ráfeküdt a város,

az óriás, a másik természet, elhozva elébe azt, ami fáj, ami él, a halott természet mellé, a vágyat, éltetve a földet és vizeket. Lélekzik az erdő titáni zöld tüdejével. Mellette, alatta, fölötte pedig lüktet az ember, csont-törzsével, karjai ágával és idegei finom hajszálgyökerével,

mozogva a napban, a porban. Gyerekek, dajkák, katonák, cselédek és családok, melyek örökre egyek. Gépírókisasszonyok a padon bámulva ünnepi kezeiket, melyeket ölükbe fektettek, mint beteg csecsemőket, s munkásujjaikból még egyre bizseregnek a meg-nem-írt betűk. Úrifiú sétál, előkelően, leverve cigarettája hamvát,

nyírt körme ragyog, sápadt-gonosz arca görbén mosolyog a titkán, melyet senkise tud még, de pár nap múltán a képeslapban látjuk tán, számmal a nyakában, mint többszörös rablógyilkost, vagy mint enyheszívű sikkasztót,

goromba bilincsekkel vékony, vajszínű csuklóján. Ó, mily vad lihegés. Mily ájulata a sok törtető élet-akaratnak, s mily zenebona a nyár ünnepén. Lábatlan katona fönn a gyöpön, szinte lógva az égben, cimbalmot üt, vattás, beteg cimbalomverővel,

mely halovány, jodoformszagú, kórházi bánatot permetez szét, megvallva egy dalban, ami neki minden, de a nép csak táncol és hahotáz, izzadt örömökkel. Messze az alkonyi erdő mélyén szerelmes cigaretta-pontok égnek pirosan, s köztük a lány pipacskoszorúval

őrjöngő haján, s tépik szájáról a csókot, mint korai, fanyar vadcseresznyét. Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőkben, melyek odaragasztott fészkek gyanánt himbálóznak a szakadékon, és hegedű rí, végtelenül bús csimpolyaszó, böfögés dudával feleselve.

Itt letelepülnek falni az ezrek, az apák, az anyák, részegek és szerelmesek, csapzott hajjal, elszántan, mint valami táborozó hadsereg, zsírt, vajat, cukrot s kenyeret, sok kenyeret, és kortyolni a tejet mintegy anyamellből. Kimenős, beteg pincér pihen mint vendég, vörösabroszos asztal mellett,

gyermekeinek sajtot rendelve, s lesi unottan, de bizonyos szakértelemmel is, hogy szolgálja ki a szaktárs, ki meredező fejek fölött röpül, asztalkendője sirályszárnyán, a tömeg e bús viharában, kezében tizenöt tányérral s tizenöt söröskorsóval, hogy a falánk gyomornak legyen mit enni és inni. Aztán a villamosok rohama, mikor a fehér cipők feketére mocskolódtak,

és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz, gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva, kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek, majd a porba lerogyva, színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva porontyukat, és nyafogva szidják az életet,

és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy nincs-e mögöttük a férjük, ki régen föld már a temetőben. Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc meg a pénz meg az ököl, az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani vad szívdobogását.

Látni százezer koponyát, melyre közöny borul, sok ragadozó körmöt, egy jámbor urat, ki fekete szalmakalappal áll, s egykori jóléte minden maradékával, három aranyfogával és pityókos orral, bortól hályogos szemmel köszönti az ünnepi estét, kövér felesége karján. Tömeg, egyforma mindig, bárhogy nevezzenek,

te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált, és erre meg arra rángat a kor zivatarja, májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal mily rettenetes vagy.

Álmomban is hallom a hangod az éjfél süket partján, s látom hatalmas bálvány-arcodat, tétova-gyors mozdulataid, rémítve magányom, melybe csupán az én szívem templomi csengője csenget, és megtelek keserű, kiabáló kétségbeeséssel,

mert teveled múlik el s teveled dübörög tova a céltalan élet.