Nehéz fejem némán lecsügged.
A szívem is alig dobog.
Most siratom az életünket,
az eltünőt, a lángolót.
Egyik nap úgy fut, mint a másik,
s csak nézzük egymást én s az éj,
éjféltől hajnalhasadásig.
Az ablakom homálya mély.
Tízezer éve itt virrasztok,
ennen-magamba zsibbadok,
s már meg sem értem künn a harcot.
Köröttem árnyak s angyalok.
Mi lesz velem? Csak néha érzem
az életet velőmbe fent,
egy óriási lendületben.
Aztán megint éj. Béke. Csend.
Már senkisem tud majd felőlem,
és egymagamba gyászolok
vak szemmel és fogyó erőben.
Nem sejti senkisem, hogy éltem,
csak én tudom, az átkozott,
s sírásom is elvész az éjben.
Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.
És elfelejtem önmagam...