Szeptemberben

Midőn utolszor voltam a szobádba, hideg, fagyos volt az arcod, kezed, az asztalon égett a kézi lámpa halványan, reszketeg.

Künn háborogva zúgott a setét ősz, bús titkokat beszéltek mind a fák, te mosolyogva mondtad: újra vért köpsz, s már várod a halált.

Kályhád kihűlt. Fáztunk. Én tűzre tettem. Hullott a könnyem, s bámultál reám, majd megcsókoltál a halotti csendben, mint egy szelíd leány.

Beteg vagy. A szemed sötétzöld, mint az álmatlan, őszi tenger. Csend van, vihar lesz s gőgös ajkad még szólni sem mer.

Vágy lázadoz tüzes eredben, sorvasztja a húsod s a csontod, nehéz hajad sötét palástját lassan kibontod.

Napsárga szoknyád büszke tested márványvonalját zúgva mossa, s rám hullsz pihegve, mint egy érett, nagy tearózsa...

És vége lett a drága napnak... Az alkonyi, szines szivárvány égett az ablakok üvegjén, s köd szállt a szélnek röpke szárnyán.

Homály repült a zöld szalonba, s én andalogva készülődtem, a lámpaláng táncolt a széltől, s felsercegett az esti ködben.

Általkaroltál vaskaroddal s rimánkodó gyermekszeszéllyel panaszkodtál, hogy a fejed fáj, és félsz, ha jő a rémes éjjel.

S ahogy habozva ingadoztam, felém nyujtottad csendbe, halkan, az ajkad, vérvörös virágom... leszállt az éj, s én ott maradtam.

Forró az ágyam, künn az éj sötét, az égen álmosan hunyorg a csillag, fénnyel himezve borzongó ködét. A fényre várok, mely tán búmra írt ad,

hogy újra majd találkozom veled, s te lángot adsz én koldus álmaimnak, már látom is hajlott, dacos fejed, bűvös közelléted már most is érzem:

te jössz s egymásba villan réveteg négy, szétfeszült, álmatlan és sötét szem. Éjfél lesz, ájultan pihen a föld és álma édes, álma mély,

a dolgos ember párnájára dőlt, sötét az éj. De én nem alszom, lázba küszködöm s fönn látok két tüzes szemet,

mely tágra nyílva a sötét ködön reám mered.