Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!