Úgy látom őt, mint tiszta, enyhe hölgyet
márványba vésve messze temetőn,
ki tragikus pózzal előregörbed,
és a síromra bámul könnyezőn.
Az életem felett kegyes sirangyal,
márvány és béke annyi láz felett,
kezében a szivével és egy karddal,
fehér lobogó és emlékezet.
Még bámulom a csókok temetőjén,
ha éles a holdfény, mint a verőfény,
s ilyenkor újra forral, újra hűt.
De ha remegve hajolok feléje,
valami megmozdul hideg kezébe,
s csontlegyezőjével államra üt.