Sakkoztunk egyszer három nagydiákok

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok vörös tűznél, szigorú téli éjjel. Az asztalon körző, tusscsésze állott, s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.

Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal, a szél alighogy néha fölsohajtott, s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal az édes és bíbor birsalma-sajtot,

melyben dió volt... Még alig tíz éve, s szemem kutat az elborult határon, megoldódott a kedves-régi kéve,

a nagydiák már eltünt, mind a három. Az első az, aki e verset írja, a második, az Isten tudja hol van, s a harmadiknak púpos már a sírja,

fejfája elvész a sötét falombban. Jaj, mit tudtuk, három diák, az este, hogy térden állva nézni kell a szépet, csak én látom a múlt falára festve,

mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,

és ami aztán jött, a semmi, semmi. Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, unottan vártuk az időt, mely eljő, hiába lángolt kelletőn az égbolt,

csak ő kellett, a koldusi jövendő, mert azt hittük, az élet, mint a tenger, bejárhatatlan, nem lesz soha vége, előre néztünk nyugtalan szemekkel,

mig lábunknál hevert a csönd, a béke. De én a tengerek végére értem, vitorlámat fordítom újra vissza, s most megpihen e régi, téli éjben

szegény lelkem, a fáradt nihilista.