Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
Jaj, merre jártál,
milyen malomban, hombárban aludtál,
te lisztes molnár?
Tízperceink bohóca, szemtelen kis
csörgő szarkája,
sehogyse illik hozzád e paróka
meg a komolyság.
Virgonc szemeden is üveg van, vékony
jéghártya rajta,
alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,
édes Dezsőkém.”
Én nézem egyre, nézem a szemed most,
az ismerős, víg,
régi szemed, befagyva ott a jégben,
a jég alatt lenn.
Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
majdnem hideg már.
De az enyém az forró, cimborám, lásd,
csorog a könnytől.