Itt lakik a dajka, aki rokonom,
rokona a fiamnak,
rokona a feleségemnek,
mert hét évig szolgált nálunk és mi szerettük.
Azóta férjhez ment egy asztalossegédhez,
mellettünk, e sötét pincelakásban él,
mos rá, vasal és főz, mint nekünk azelőtt,
kedves és szelíd munkásasszony.
Ha kérdezem, hogy van, azt mondja: jól.
Ha kérdezem, mi baja, azt mondja: semmi.
Ha kérdezem, mit akar, azt mondja: semmit.
Nem volt gyermeke néki,
a gyermeke az én fiam volt,
s most gyermeke a gond.
A gond meg a szegénység.
A gond meg a nyomoruság.
A gond meg az árvaság.
Sötét az ablaka, ha arra megyek,
nem ég a lámpa, tűz se világít,
szemétbe kapirgál, súrolja a padlót,
sóhajtva rakosgat és maga elé néz.
De egyszer meglestem: a falra mosolygott,
egyedül volt otthon s a falra mosolygott,
mert látta magát, amint egy este
fényes konyhánkban állt a gáz-sütőnél,
karonülő fiammal, nagyon-ifjan,
s dalolt.