Prológ

Legyen sötét!... Aludjon el a pompa a tarkuló tavaszi páholyokba! Te tarka kép, te kikeleti álom, borulj el a derengő félhomályon,

mint hogyha jő a hamvas alkonyat s elszürkíti a fényes parkokat. A szellemóra ez. A néma csendben a fátylas istennő körünkbe rebben.

Fehér köpenybe húros, hosszú lanttal leszáll az éjbe lépegetve, halkkal, és hangot üt a rezgő lelkeken - Félig csak álom - félig sejtelem.

Halljátok-e? Minthogyha este tűznél magadba rogyva, álmodozva ülnél, és hallanád a szellők fuvoláit, míg a panasz dalos ütemre válik,

s ajkadra rebben egy szelíd mosoly, és dalt hallasz, pedig csak álmodol. Csak álmodol. S álmodban újra látod a tűnt szerelmet, a tűnt ifjuságot,

hallod Schubert zenéjét, ezt a lírát, amin a válás fájó kínja sír át, s arcodba sajgó, édes bú fuvall, sóhajba tördelt, fáradt hattyudal.

Halljátok-e? A nyugtalan húrokban valami kél, a hangszer összedobban, holt óriások örök szenvedélye harsogva, sírva költözik beléje.

Örök derű, csapongó szenvedély, királyi nyugalom: Mozart beszél. S halljátok ott? Hogy tornyosul kavargva a lázadó hangok pogány viharja,

a trombiták kövér, aranyló torkán egekbe zengő beethoveni orkán, az arcokon tűz, isteni harag és az egész egy álom álma csak.

Itt köd, ború, fenséges zenelárma. Norvég mezőn jégtömbök roppanása. És a sötétlő, tompa csenden által egy véres szív dobog szomorú vággyal.

Halljátok-e, mint súg az éjszaka? Ez a ködön kesergő Grieg dala. De csend. Ne hangozzék még rezzenés se. Legyen ez a királyok érkezése,

akik előtt térdeplő áhitatban hódol a nép, a porba rogyva, halkan. Jön a Zene. Ébrednek a húrok... Szegény herold, én is elnémulok.