Pokol felé

Nászútra viszlek, édes, drága szívem, szálljunk be, prüszköl a tüzes vasút. Ne félj, ne félj, borúlj reám szelíden, így tán nem fáj úgy e borzalmas út.

Egy harmadosztályú kupéba szállunk, az éjszakán kénlánggal enyhitünk, ónszín az arcunk és fakó a szájunk, a vasutas lecsípteti szivünk.

Megyünk, megyünk már a pokol felé, nagy háztetőkre, tengerek elé, a horpadt mozdony száguldozva pompáz. A vastányérra sírlámpát csapott

és a kazánnál fogja a csapot s parancsolóan áll egy szörnyü csontváz. Tovább, tovább! De hallga csak, mi ez? Ájult sóhaj, fuldokló suttogás,

halk síri nesz... Ne nézz ki az árnyfödte ablakon! Künn részegen táncol a megbomolt sok szélmalom.

A szürke réten ciripel a tücsök, a bús mezők az égre lehelik nehéz tüzök. Valami űz, egyszerre tűz lep el,

ma a dühöngő, fellázadt pokol még ünnepel. Manók kisérnek a sötét utig, leányszobád holt álma integet

és búcsuzik. Hajadban egy fekete liliom... Parázna éjek bíbor lángja ég künn a sikon.

Már itt vagyunk. Ez a pokol-torok. E szürke tájon minden oly beteg, a liliomok sárba fekszenek, lenn lámpafényes éjjel háborog.

Fehérlő fátyolod nekem adod, halkul a bús, süket mozdonyzörej s ím vaskarokkal, égve átölel fantasztikus, szomorú lovagod.

Menjünk le már, menjünk le a pokolba, szél zúg, pogány nótát imádkozom. A kékülő ég lámpáit kioltja, borfolt, hamu van a dúlt abroszon.

Menjünk le, ott van az út a pokolhoz; hűvösszagú és vaksi pinceszád, utánam jössz, ajkad hiába morcos, lávát lehell reám picinyke szád.

A szűk uton, a szűk uton előre! Nedves, sötétlő, szalmás, csorba kőre királyi trónt gyönyörrel ágyazok. Megtört szivek trónussá halmozódnak

s a kárhozott, fulladt dorbézolóknak kékszínü fénnyel égnek majd azok.