Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.