Piac

Hadd mondjalak el, te piac, piac te, kit megvet az ünnepi szónok s a nyavalyás költő, mily szép vagy a fényben, milyen diadalmas.

Lüktetve zsibongasz. Az élet ütemére pezsgesz előttem, roppant-teli szaggal, a túró, a tejföl savanykás szagával, a sajtok kövérlő,

sárga illatával, vanília ízzel, bűzzel és szeméttel, gyermeki forgók papír-viharával, vartyogva a vidám

kofák kacajától. Micsoda hatalmas, isteni színház, együtt az ételek és a virágok, minden, ami jó, szép, a szájnak, a szemnek,

kánaáni bőség. Eleven tojások rózsaszínű héjjal, hóvirág a parasztkendők csücskén, jácintok kék feje, halavány kelvirág,

arany sárgarépa. Fémtisztító porok rozsdaszín rakása, fekete-retkeknek szomorú kis dombja, mint valami sírdomb,

s fölötte viola, mintha rajta nőne, gyászolva valakit. Ordító paprika, paprika-füzérek, mint a vörös orrok,

fokhagyma-gerezdek, torma, fehér torma, lila karalábé, s halvány-zöld selyemben, fényes viganóban a büszke saláta.

Azután narancsok, gyermeki mennyország, sötétsárga labdák, óriási halomban, játszani és enni, enni, édes labdák, narancsszín narancsok,

s dió is, dió is az öblös kosárban, szilfa-garabóban, merre csörög, mondsza, dió is, karácsony, karácsonyi lárma. De látod-e ottan, mily véres a bódé,

és látod-e ottan a húst, a vörös húst, a rózsálló tüdőt és a barna májat, a szívet, a csontot? S ott a halasnál, a gömbölyű kádban

úszkál a tükörponty mártír-testvérei vérétől pirosló zavaros vizében, s már fogja az ember, két szemét benyomja,

élve megvakítja, kaparja keményen gazdag pikkelyeit, és meghal a hal most vakon és véresen, ezüst páncél-ingben,

akár egy katona, csodálatos, szörnyű, csodálatos, szörnyű, hős-néma halállal. S a késes is itt jár, itt jár körülöttünk,

ármánykodó képpel, drámai mosollyal, shakespeare-i orgyilkos, egyszerre elénk lép, belesúg fülünkbe, háta mögül gyorsan kirántja a pengét, kínálja a kését

gyilkolni meg ölni. Mégis gyönyörű ez, mégis ez az élet, s hallgatom, hogy dalol keserűt, édeset. Hallom én a dalát: „alma és ibolya”.

Egy falusi kislány árulja áruját, véletlen áruját: „alma és ibolya”. Népszínmű szoknyáját aszfaltra terítve kiabál az égbe szoprán nevetéssel:

„alma és ibolya”. Mint mikor a költő véletlen szavait összezendíti a szeszélyes szerencse, csodás találkozón, a szívben, az agyban,

én is kiabálok: „alma és ibolya”. Ibolya és alma. Alma és ibolya.