És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.