A nyugtalan föld lázasan álmodik...
Ezüstös árnyak szállnak az éjszakán,
szines szalag övedzi főmet,
rózsafüzér s koboz a kezemben.
Fehér, merengő orgona-bokrokon
Selene fátylasan, mosolygva kél,
a jégre olvasztó meleg fú,
s forrva bugyog fel a szőke forrás.
A csíra mozdul, s a pihegő talaj
aszfalt-füzőjén nyögve emelkedik,
s az ébredés fuvalma áttör
vas-cimeres kapuk ősi gátján.
Sápadva néz a város a rét felé,
vén házak ajkán megfagy a víg mosoly,
s hallják az éjbe, félve hallják
láncrakötött nagy erők zugását.
És ing a kőfal; hősi birokra kel
a satnya sarjú s a remegő szobor,
görcsös gyökér bombázva pattan,
s messze sötétbe közelg az erdő.
Jön, mint haragvó, zöldhaju szörnyeteg,
lóbázza bőszen ág-bogas üstökét,
átfogja gyilkosan a várost,
és letiporja vadúl a sárba.
Farsangi zaj zúg a tavasz-éjszakán,
poros kupákba méz-izü bor kereng,
fehér bokák táncokba fognak,
s barna, pogány szüzek énekelnek.
S távolba, künn a széna-szagú mezőn
nyujtózva ásít, talpra szökik vigan,
s véres szemekkel, mennydörögve
lépdel a városon át a nagy Pán.