Csak sárga volt, ezüst volt és piros volt:
e három együtt: sárga és ezüst
s piros, amikor a kórházi ágyon
mezítelen, sovány testét övig
a szolga föltakarta lassan. Arca
nagy sárgasága. Szép ezüstfeje,
gazdag díszében, régi kincseinknek
ezüstbányája. És a szív piros.
Még csöppeket sírt a tapasz alatt is.
Egy falikarra nézett a szeme,
üvegesen, mint Rippl-Rónai
képén, a furcsa fölfelé-tekintés
igaz pózában. Ezt figyeltem én,
kiváncsian, nyakam előrenyújtva,
mint a tanítvány, ahogy ő szerette:
szemrebbenés nélkül és komolyan,
hogy majd lerajzoljam magamnak egyszer,
s másoknak is hitet tegyek felőle.
De oly sokáig néztem azt a villanyt,
oly mozdulatlan, hogy mozogni kezdtem,
belefáradtam s csöndesen kimentem
az őszi éjbe. Ott az ég alatt
vad vágy fogott el, hogy megint legyen,
és úgy akartam ezt, de úgy akartam,
amint akarta anyja hajdanában,
ki kínban-vérben a világra szülte.
És mint az anyjának fájt egykoron,
hogy szétnyíló öléből földre jött,
úgy fájt, hogy a lelkemből kiszakadva
eltávozott és nincs és sohasem lesz.