Virágos tőrrel a szivünkben
szoktunk mi házról-házra járni,
ördöngős sípoló büvészek,
az ördög édes cimborái.
Tudunk nevetni és zokogni,
szolgálunk Mammonnak s az Úrnak,
sírunk a renyhe rózsakertben,
kacagunk, ha szívünkbe szúrnak.
Könnyes arcunkon ezer álarc,
mások szemébe sohse nézünk,
csupa hazugság a szerelmünk,
csupa öröm a szenvedésünk.
A jajszavunkon is kacagnak,
utál a marcona egészség,
s mutogatjuk szegény szivünket,
mint koldus a fehér egérkét.
Ráolvasunk, jövőbe látunk,
és táncra fogjuk béna lábunk,
rikoltozunk rekedt torokkal,
dobot verünk és trombitálunk.
A szürke országút az ágyunk,
és derékaljunk a hegyoldal,
ordítunk a fergetegekkel,
versenyt futunk az őszi holddal.
De néha-néha péntek éjjel
halotti fellegeknek intünk,
és ekkor csupa könny az arcunk,
és ekkor csupa vér az ingünk.