Ordítsak-e? Hogy áll a buta kő is,
mely látta egykor győztes életem,
s a fém, a vas, az üveg, a por, ő is,
csak az suhant el, ami névtelen.
Mert itt tanyázott két hű, ifju orvos,
e kávémérés füstfogott szögén,
s én vélük együtt, akiket a kormos
éj fektetett le csöndesen mögém.
Boldog kövek! Buták! Ti mélyen alvók!
És emlékezni nem tudó ajtók!
Üvegharang! Te süket énekű!
Hogy hallgattok. A múltnak elköszönve
csak én zenélek itt, a mély közönybe,
fájó ideggel. Élő hegedű.