...És egyre csak kopognak és dobognak,
ottan zokognak a szivünk alatt,
és a szivünk velük ver hallgatag,
és halk zenéje az övékbe olvad.
Regélői homályos bánatoknak,
hogy a tánc és a lánc mind elszakad.
Űzött szivünk sokszor szavukba csap,
de ők kopognak egyre és nyugodtak.
Éjfél-időn szavukra ébredünk.
Hogy zeng ilyenkor a vad éjszaka,
hogy jajveszékel az órák szava.
Rájuk mered félénk tekintetünk.
És megsiratjuk, ami messze tűnt.
Tik-tak, szerettünk mi is valaha?
Hol van holt húgunk kacagása ma?
És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj nekünk.
Mi is megyünk - velük - ha jő a holnap,
és a szivek lassan megállanak,
s ők ott dobognak a szivünk alatt,
zokognak és gyászindulót dobolnak...