Óda

E dobogón roppant neved köszöntöm Petőfi Sándor, én, az új poéta, szegényes kincseim lábadhoz öntöm, s hívom emléked, mely ma újra néma.

Szóljon neked, ki biztos erő vagy, e tétova és új-ideges ének, s halld meg szavát a szomszédból jövőnek, az alföld árva, koldus gyermekének.

Kezembe nincsenek arany kalászok, se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett. Vetésem a hold zöld vizében ázott, s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok igéztek engem az alföldi porban, a bús vidéken és a betegágyról, az orvosságról és lázról daloltam.

Ám nagyapám, ki honvédszázados volt és verekedett a császári haddal, még látta arcod és hallotta hangod tűzben remegni, amikor a vad dal

fölreszketett és még mesélt felőled olyant, amit mi álmodni se tudnánk, mély téli esten, a gyerekszobában, mikor a findzsán reszketett a rumláng.

Így látlak én még mostan is. Hatalmas, kiben az élet vére tüzesen vert, ifjú, kiben a magyar ég tetőzött, és meghaltál és nem láttad a tengert,

elnémulok, csak hírmondód idézem, a nagyapám árnyát e törpe, kalmár, sötét időben, aki még szabad volt s dacolni is mert, régi forradalmár.

Ő is bolyongott, hosszan számkivetve az óceán hullámának eredvén, negyven napig vergődött új hazába - szegény emigráns - rozoga dereglyén.

És sírt, hogy a newyorki kikötőbe hajók tolongtak és nem várta senki, a kéményerdő rámeredt sötéten, lármázott a víz és rohant a yankee.

Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi Ágoston itta könnyeit hiába, szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba, selyemre festett Philadelphiába.

Göndör fejét ereszté este búnak, és arra gondolt, vajjon haza ér-e, gondolt reánk, kik még meg sem születtünk, az unokái távoli fejére.

Mert azt akarta, ott a tengeren túl, hogy ne legyen rongyember soha többet, és unokája, ki költő leend majd, magyarul áldja az eget s a földet.

Most íme, éneklek őróla, híven, ki homlokod láthatta glóriásnak, s emléket állítok a kedves aggnak, ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

Méltatlan költő, én, ki a neveddel e pillanat tüzében összeforrok, ereklyéim adom, mik megmaradtak a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

Iker nevetek fontam koszorúba - két drága honvéd - az én új dalomba: és a küszöbön várom, hogy megilless, alázatosan, a porig hajolva.