Az én öcsém mostan katona a határon,
a szerb hegyek mentén Ferenc József bakája.
Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,
lámpákat gyújtok, és így gondolok reája.
Ezer szurony között, szekerek éjjelében
az ő szeme ragyog kiáltó-ismerősen.
Ki tudja, merre néz, ki tudja, hol világít
sok százezer szem közt? - nem tudja senki, ő sem.
Öcsém, én kisöcsém a háború zajába
egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.
Emlékszel, édesem a játékháborúnkra,
mint villogott kardunk és porzott a határdomb?
Ugye ma is csattog a kard és döng az ágyú,
s a véres trombita ma is trará-trará-t mond?
Mert téged hívlak, Kard, kisgyermek drága Kardja,
játékos ismerős, ragyogjon régi pengéd
a nyári dombokon, s hogy az öcsémre fordulsz.
ismerd meg édesen, és légy hozzája gyengéd.
Jó Puska, ne feledd, hogy gyermekpuska voltál
egykor az ő kezén, s ha forgatnak a szerbek,
tagadd meg önmagad, nevess barátaidra,
légy játékpuska csak, légy te is ujra gyermek.
Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,
mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,
s te Isten, akiben gyermekkoromban hittem,
hajolj le csöndesen, és védd meg az öcsémet.