Nagy a reggel is. Operett-írók,
bohémek, napi harminc
cigarettátok keserű abrakjával,
éjszaka hivatalnokai,
nézzétek, hogy indul a hegyek mögül
az ismeretlen ifjú.
Gyermek vagyok én is ilyenkor,
csupa kezdés,
nyugtalan szívdobogás.
Találgatom, mit hoz nekem,
hiszek benne, ki hisz még,
vele hancúrozom,
rigóival fütyörészem.
Úszunk fiammal az üvegzöld vízben,
fényes nyilallással,
mint a halak,
majd a fáradtságtól boldogan lihegve
partra rogyunk, és akkor
vizes hajunk a homlokunkba csapzik,
minthogyha sírnánk
a reggeli láztól,
s meztelenül,
kurjantva kanalazzuk
az aludttejet.
Minden nap újra csalódom,
mint mindenki.
Tíz órakor unottan ásítok,
délben fáj a fejem,
délután a telefon kagylója
szavak moslékját hömpölygeti felém,
de a reggelt, a reggelt mégse felejtem.
Emlékezem rá akkor is,
mikor este mindketten megöregedtünk,
s én fekszem az ágyban,
ő meg hitetlenül,
vénemberként csoszog az utcán,
sötét papucsában,
árnyék-üstökével,
s beszórja ablakomat
fekete szemetével,
hideg, kiégett pörnyéjével
a napnak.