Az ócska csapszék szurtos rejtekén mulat estente egy sovány legény, mogorva, száraz egy szikár alak, józan szemű, de részeg, mint a csap,
Hogy gondtalan beszél mindenki: les, sunyi, gyanakvó, ám azért szives. Kupáiból csorog mindennemű vagyont érő arany- s rubin-nedű.
Csak egy pohárra hív, s nem dől ki százig... Aztán, midőn a sok ivó elázik, s az asztalok alatt horkol alul, és trombitál a hő borgőz az orron,
és izzanak az arcok tűzbe, forrón, részeg szemekkel néz szét kancsalul. Fagyos fuvallat száll ki ajakán, s egyszerre néma lesz és halavány.
A bor kifoly, a lámpa eltörik, a gyertya szára is leég tövig. S ő az alvók mellére térdepel, lehull szeméről a hazug lepel.
Kivillan öblös, csontos durva álla, s rontó hatalma diadalmaképp a porba mászók homlokára lép. S a szürke fényben áll vigyázva, várva.
A gyári munkás, aki küzdve hét nap munkálkodott, s a nyolcadikra bért kap, széles gyönyörrel húzza a gugyit, mely lelkeket öl és agyat butít.
Velök elissza a szegény diák jó özvegy anyja szűkös gázsiját, körötte táncol meztelen a kéjlány, a durva nóta szól sikongva, mélán,
és a poros lebujnak közepén áll s ütemet ver a sovány legény. Aztán kiáll a csapszék ajtajába, s a habozókat vaskarral berántja.
Vékony, szelíd ábrándozók bejönnek, s hódolnak a tilos, szines gyönyörnek. Ürül a kancsó, nő a potrohuk, isznak, de kedvük egyre szomorúbb,
véres szemük fáradt nézése bamba, bámulnak az unott bizonytalanba, s ásítozik boruk mellett henyén az álomgyilkoló sovány legény.
S hogy végre szürkül a ködös, borult ég, és tompa fénytől feltetszik a szurdék, vígan kíséri hiveit haza, a részeg munkást ágyba fekteti.
Vagy perpatvart kavar - s örül neki - munkába jő a seprű, a kasza. A gyenge asszony ordít szörnyüképp, a férj üti, cibálja a fülét,
a vére foly, s csak rázza, döngeti, az ágyba felriadnak gyermeki, s látják az árnyban, a vértócsa mellett, amint a cingár rém szemei nevetnek.
Az ócska csapszék szurtos rejtekén így vígadoz a zord, sovány legény és társakat mindenkoron talál, köréje gyűl a megcsalt és az árva.
S a reszkető, üres gyönyörpohárba piros bort önt a fekete halál. És issza duzzadt ajkkal mindegyik, míg végre az alkony elérkezik:
s ágyába dől a gyenge és beteg, és egy szeles, sötét őszestelen a bús, sovány legényke megjelen, és tántorogva, rémülten hebeg:
„Menjünk aludni, léha cimbora. Az éj sötét s már rég lejárt az óra, eltört, legörbült ócska mutatója, és elfogyott az élet színbora...!”
És rávigyorg kaszásan, feketén, s karon ragadja a sovány legény.
Cookies on Poetry Cove