Mohács

Nehéz meleg leng a vidék lapályain. Békétlen állanak a felpörkölt hadak. Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak, hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt, habozva áll a húszéves, öreg király, a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál, de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok, nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok, elsápad a király és megbotol a ló... És fönn az ég ivén sötéten nyargaló

vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll, ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál. Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt és vérre szomjazik a háborús acél,

a sápadó sereg sietve útra kél és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt. Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász, a harcosok között nyomott a hangulat,

komor nyugodtsággal buzdítnak az urak, a bús, letört király csüggedten nyargalász. Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög feléjük a vasas, tar-homlokú török;

buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb. Halált köp az ágyú, a penge felragyog, vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat - s felhővel fogja be dicső szemét a nap.

Tajtékos embervért iszik a rét, az út... Győzött az ellenség ágyúja és csele, királyi zsákmányát ragadja a Csele, a fergetegben a kürtszó zokogva búg.

Vizen van a győző, a bús Perényiné rőtszínű fáklyánál könnyek között temet s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg, az éjjel árnyain kisértetnek hivé.

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág, siratta az anya eltávozott fiát, s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia... A zordon aggok és a sápadt szenvedők

hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt és néma ajkukon meghűlt a hő ima.