Az éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorba tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír, s a könnye vér.
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót,
s sápadt halottvivők állnak körötte.
És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
Zsibong, dagad a kába körmenet,
támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.
Vert páriák némán viharzanak túl,
de sóhajuk egész hozzám sir át...
Megint a népemésztő, régi harc dúl.
Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.
Bús társaik az égi madarak ma,
s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld,
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
Zokog az erdő, az ég fátylat ölt,
s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld,
és a halottak mind, mind hazamennek.