Mi van még itt?

Mi van még itt? Egy kis fürdőhely is. Szegényes, kedves és titokzatos. Kies liget. A levegője friss.

Láncot csörget az öreg csónakos, és ladikot bocsát a néma tóra. Tánccal, zenével hív az esti óra, s hajnalba már - csiklandozós nagyon -

új zene veri furcsa ablakom. Oly idegen az ágy, a gyertya, szék. Repedt tükör. A függöny furcsakék. Távol a fák között egy tarka bolt áll,

messzire fénylik ferde bábuja. Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa. Vörös karbolpor rossz kanálisoknál. Kiérdemült, olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt. Az erdő fáj. Ledobja koszorúit, s üres lesz a sok ócska kalyiba. A tó, a tó is őszi ködbe búvik,

és döng a szúnyog az ablakszitán, picike, véres, cincogó cigány. A nyár kisért. Munkálkodik a pók, a kikötőbe pállnak a hajók,

s a fürdőházba kikukucskál árván a rozoga zuhanyból egy szivárvány. Az esti parkon kertel a halál. A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték. Itten nyaral az inség és betegség alélt napon, vénasszonyok nyarán. Sok béna aggot párnaszékbe tolnak,

s tengő raja a vénkisasszonyoknak az árva nyártól búcsuzik talán. Az őszi vendéglőn szegény idillek. Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.

A sánta pincér piszkos frakkban illeg, s a kutya nem győz a falatra várni. Késői évad. A szobák is olcsók. Egy bús öreg motozgat este itt

a part körül, és megmeri a korsót, s a tóból télre gyógyulást merít. A tó, a tó! az eleven poézis, fölötte az ég - s összefoly a két víz -

egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel föl-fölmeredve nézem néma reggel. A tó, a tó! a messzeség! hahó, a messzeségbe elvisz egy hajó,

ó álom, áldás, szívdobogtató tündéri titkok tükre, tiszta tó, tündéri tó! Az ég is mint a tó, kék habja oly sejtelmesen inog.

Gyakran keresek rajt egy illanó, tovább libegő, lenge ladikot.