Május.
Szív és torok hogy fuldokol.
Isten fölöttem és az ég
s lenn a fényes pokol.
Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat,
neked.
Térdig rózsában és övig a fűben
kacagni,
egészségesen, egyszerűen.
Szeszélyt
dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám
a vad veszélyt.
Nem félek én,
mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,
és szép a sorsom,
és szép, ezerszer szép az én koporsóm.
Én.
Hazug a rím, nem leszek soha
vén.
Ettem.
Virágot, mézet, lángokat.
Szerettem.
Úsztam.
Az elmúló folyón örök barázdát
húztam
s fülem körül - még egyre hallani -
csörgött a hajnali
folyó.
Vizes hajamra lángoló
csókot dobott a nyár,
és - hallali -
nem múl el soha már.
Hallod?
Hogy zengenek a messze-messze halmok,
s a szép
és mély zenét,
mely csöndbe símul szívünk láza mellé,
mint hogyha benne most is hullám csobogna
s a nyugtalan folyó emelné.
A parton
a boldogságomat magasba tartom
atléta-kézzel és fejem
könnyű ábrándra fektetem.
Így dalolok, egészen és betelten,
amíg az élet záporozva hull rám,
s a lelkem
viszi a hullám.