Lámpafény

Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány, mint a beteg ajkán a bús mosoly, te vagy, aki a napnak alkonyatján fáradt szivünkre balzsamot hozol.

Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa, s bámész szemekkel néztem ott alant, amint a vén bronzcsésze a szobánkba szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem, később vad éjeken égett előttem, hogy küszködtem a csillagokra én. Most tört a lámpám s nincs lámpafény.

Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel járok kihült lámpával, tört cseréppel. Te vagy napom, nagy sárga lámpa, te vagy mezőm, rideg szoba -

S oly jó e lámpafényes árnyba! Az én párnám a szürke asztal, a fegyverem csupán a toll, csak a sötét betű vigasztal.

Az elmulással így tusakszom, kezembe gyorsan jár a toll, s a lámpafénybe bámul arcom... A zöld mezők selymére félve hágok,

mint úri szőnyegekre a paraszt, künn a mezőkön fojtogat egy átok. Benn várom az örök virágtavaszt, és dolgozom rajt, mint a pók a hálón

százszor kötözve és bogozva azt. Itt meglep egy halk és mélységes álom, felém csilingel millió virág, s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyin át, amíg bezárom csendesen az ajtóm, a lámpafény dobálja fénynyilát. Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,

dalt hallok a mély csendességen át, s míg véres ködbe meghal künn az alkony, kinyílanak a sápadt nympheák. Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.

És egyre jobban halványul a lámpa, erőlködő szemem tággá mered. Haldoklik-e az öblös csésze lángja? Az ég sötét, dalol a fuvalom,

kábult szemem a fényt már meg se látja. A többiek szavát se hallhatom. Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet, mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek, hajszolja őket a tüzes robot, s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb. A szívem egyre halkabban dobog,

s sírok, mint hogyha minden összedűlne, pedig csak a lelkem vet véglobot. Nem látok. Éjpalástba jő a vég. Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,

ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.