Lám, ma ujólag az álom

- - - - - - - Lám, ma ujólag az álom mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében, melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó. Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?

Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam, rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt, száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján, és a sosem-szakadó út mentén visszasietve

vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam, áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában, s csalva a titkoktól, gyerekes csökönyös akarással mentem előre.

Sötét tereken, homokos sivatagban és idegen patakok mellett, a halál televényén, névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert, csak feledés fogadott, hervadt nefelejcs-koszorúval.

Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság. Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek, hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,

kerti golyók mosolyát tükrözte a föllobogó láng. Futva követtem az ős jeleket, s különös vezetőim elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet. Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.

Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából, visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve. Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére,

és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén. Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalaványult, mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt. Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,

sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott. Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.

Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék, búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje, ért örömökből, ért szomorúságból: a kalangya.

Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra, s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.

Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics vén düledék kövein. Az idő rohanása is állott. Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok áhitatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.

Mentem utána megint, kanyarogva, fogyó türelemmel, s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam. Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak. Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt

harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal, ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben, színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.

És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett. Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött, kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben, mint matuzsálemi agg, a mulás avarában egy ősfa,

úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét, s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje. Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel, mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol

s koldusi mezbe keres vígaszt, a valótól elűzve. Újra mesélt nekem ő. Mély sebbel öreg koponyáján, régi vörössipkás, a regényes idők daliája.

Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot, ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt, visszamerengve az ákácok suhogó levelére, s édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,

számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon, majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak, és a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst. Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva

nézte lefolyt idejét, s a mesében a tengeri orkán árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok. Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság. Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja,

s vitte a célja felé, a pokolba, az égbe hajítva. Ámerikába futott, menekülve a messze New-Yorkba, mely makacsul késett a vizek dagadó magasában, zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.

Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója. Angol szótárát szoritotta a partra kiszállva, s szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt, négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.

Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám, mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház, s én, ki figyeltem rá, elalélva, könnyekre fakadva csókoltam kezeit, s a valóra riadva felültem.

Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa, ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.

Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva feltünedeztek a múlt raktárán, s onnan a mélyből lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihetőtől? És mit akarsz nagyapám, ki könyekre tanítsz, mikor alszom,

úgy hogy a párnám sír. Mi sugallat üzött ide hozzám mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz, aki a régi hazát a keservek egekre csapongó torlatain keresi, s őrjöng a vizek sivatagján,

törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed? Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng, s hősi szavakra gyulok, robogó ütemekbe dalollak. Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom,

s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk, bús kezedet, mi hamú, szemedet, mi sötét a sötétben, arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat, foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.

Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak. Jaj, mi az ember. - - - - -