A dalaim úgy mennek most feléd,
mint sírdogáló, sápadt gyermekek.
Mind vérszegény, rongyos, sovány, beteg.
Az egyik félve nyitja rád szemét,
a másik a szoknyád mögé buvik,
s lábadhoz ejti bús koszoruit.
Csak őt nem látni. A szeme ragyog -
kilenc éjjel sírt - ő a legszegényebb,
és a sok árva közt a legnagyobb.
Sápadt kezébe bíbor rózsaág.
Koldulni nem mer tőled, ám te érted,
reáhajolsz, s megcsókolod haját.