Akkor sötét volt minden ablak és hallgatott a hegedű. Azon a télen nem mulattak, a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű. Isten-kivánó vágy üzött, szemembe füst és köd csapott, s alig szórták a csillagok
vörös tüzök. Nagy, fekete palástba jártam a rémriasztó éjszakán. Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány, decemberi, hideg magány. Bámultak a bezárt kapuk, az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng és kialudt. A szél ijesztve vihorászott, fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot, csupán az égbolt hallgatott. Sötéten, árván hallgatott. Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda, s a fagytól az út vándora megdermedett. S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tüzött elém, szakálla lógott kúsza tincsben, s eléje hemperedtem én, eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt, és surranó árnyak között imádtam az örök ködöt s a sírt, a sírt.
Én felzokogtam, felnevettem, kitárult a ködös titok: ott voltak a fán kusza rendben az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók, szines gyertyák tüzes bele, rút sárga lánc, kigyófarok, mind oly kopott, olyan balog.
És fekete. Piros papír-ördög vigyorgott, didergett a gallyon a dér, s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér, elsápadó fény-álmamér. Hiába kérdtem istenem, miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj és förtelem. Az ördög rámöltötte nyelvét, s röhögve mondta: este lett,
örökre este - s szörnyü emlék - meghaltak mind az istenek, a fénykoszorús istenek. Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam egy fekete, csillagtalan karácsonyon...
Cookies on Poetry Cove