Messze
lát már szemem, áldott ködökbe veszve.
Tükrén
csak tengerekről, ormokról vetül fény.
Távol
nap tündököl neki és hold világol.
Hegység
hűs tisztasága, csillagos, nagy egység.
Nem mer
közelbe nézni, rút a föld, az ember.
Fájóbb
ami valóság, mint e vaksi hályog.
Ottan
fut a világ. Vagy tőle én futottam?
Lencsém,
mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém?
Tiszta
gyermekkorom reggeljét hozd te vissza.
Kristály
gyémánt-havat, melytől gyöngyös a friss táj.
Békét,
anyám szemének túlvilági kékét.
Rendet,
apám kezét, ki engem el nem enged.
Ámbra
zsarátnokot, mely rádereng szobámra.
Lássam
a régi képet rajtad égi másban.
Ablak,
mutasd nekem, hol az a boldogabb lak?