Ezer évig aludtál
szerelmek alvó ligetén
a rozsdás mese-kútnál.
Te az enyém voltál, enyém,
én is veled aludtam,
a néma, sápadt vőlegény.
A kíntól összedúltan
érted szivem tőr járta át
valamikor a múltban.
Egykor megvívtam száz csatát,
s bús éjeken viharzón
hullt rám a vér és a zsarát.
Te voltál a menyasszony,
s csókoltad búgva vérrel
hideg, viaszos arcom.
Most egymás keblin ébredünk,
s rám dőlsz, hogy a szemem lásd,
álmoktól árnyas a szemünk.
Nézünk... Ismerjük egymást.