Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.
Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
És így bukott alább.