Megettem a világot, s kiokádtam.
Az élet meglehetősen egyforma.
Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
oly szemtelen gyorsasággal,
hogy magam is megijedtem.
Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
s egy furcsa délután
dalolva köszöntek: Good afternoon!
Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.
Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
habzsoltam, áruházak őrült
mozgólépcsőin zakatoltam.
Fönn az irodában négyszáz gépírólány
kopogott halványan.
Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
négermuzsikáját,
vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
csőpostán fizettem a fényes alagsor
száznyolcvanhetedik pénztáránál,
s utána a tetőn ananászt ebédeltem.
Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
könyvet vásárolni. Telefonhívásra
nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom,
végső benyomásom fölöttébb leverő.
Mert mikor vonatom száztíz kilométer
sebességgel lihegett e dicső városok
felé a füstben, a vékonyan csorgó
holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
igen jelentősen
az ébren-alvó, népes temetőket.