Megölték őt. Megölték.
Nagyhangon elkiáltom
világnak, embereknek,
hegyeknek és folyóknak.
Megölték őt. Megölték.
Gyászolni így tudunk ma.
Ordító fájdalommal,
elbóduló szavakkal,
elbődülő haraggal.
Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke látott,
hogy a földet harapta,
és verte azt a földet
irtózatos ököllel,
mely nem lehet övé már.
Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke gondolt,
hogy életét kereste
rövidlátó szemével,
úgy mint a kertje földjén
szemüvegét kereste.
Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase látott.
Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase ismert.
De én ismérem őket,
én tudom, mit csinálnak,
én tudom, merre laknak,
én tudom, hogy mit esznek.
Bujakór koszorúzza
a homlokuk pirossal,
és verje meg az Isten
őket sokféle jóval,
élettel, hosszú-hosszú
évekkel, pénz sokával,
ásító unalommal.
Hadd tolják őket édes
ringású párna-széken,
és tágranyilt szemükben
halkan égjen a téboly.