Groteszk

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe, százezer tükör közt, s hirtelen megálltam. Hirtelen megálltam, s ingadozva, félve a tükrös zavarban észrevettem árnyam.

És egyszerre féltem a zavart gomolyban, és egyszerre furcsán ferdült légbe minden. Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben. S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül, pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő. S messze már mint álom, a ködön keresztül, oly magasan trónolt a kevély kaszírnő,

mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony, a színes palackok csillagkoszorúján, úgy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni, és éreztem, éj van, aminő sosem volt. Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem hold, és bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,

bujdosó királyfi, csendes éji-herceg, aki minden kedves kincsét elvetette, s mostan a szemére könnyek permeteznek, és csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban elszántan ballagtak hangos éji züllők, s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.

Hullámlott az élet lassan imbolyogva, álmatlan merengve a nap tovatűntén, s némán nézegette az éj árnyas tükrén bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók, hollók, éji hollók, pár leány beszállott, kócos kis koboldok, sírók és mosolygók - festett ajku, árva, sirató leányok.

Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja? Kik féltek a hajnal hervadás-szagától, most bejöttek - éj volt fejükön a fátyol - és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom, s integetve jött egy régi-régi gyermek. Láttam az anyám is messze, haloványon, gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.

Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen, mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy. Álmon révedeztem, múltba tévedeztem, s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű, mint ki életét is sírva elhajítja. A szemembe lomha, langyos éji könnyű, arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.

S ingadozva, úszva, elterülve szépen - széttört életemnek romjai köröttem - a bús éjszakának fekete vizében, hullámos vizében csendesen fürödtem.