Fölébredek

Fölébredek, s a tűzfalon a fényedet oly elhalón

veted, hogy ott alig tenyész, csak rárogyott, mint a penész,

vagy mint hinár beteg tavon, csúf, vízi sár, teng hallgatón,

vágyam pedig létrán rohan, emelkedik, oly boldogan,

oly reszketőn, mint babonás toronytetőn a nyavalyás.

Mász botorul magasba fönt, s eléd borul, te csorba gömb,

ott csöndesen széjjeltekint, és nézi lenn a földjeink,

a kincseket, a rabon a bilincseket, a gabona

rendjét, amint inog tovább, halottjaink aranyfogát,

égő-pirost, mi égszinű, hó papirost, mi kékszinű,

a színt alant, mi megfakul, a vont aranyt, mi megvakul,

lidérceket és üstöket és érceket, ezüstöket,

titkos göreb művészetét, háromszögek bűvészetét,

krétás-fehér váz-arcokat, s ágyban ledér, jó harcokat.

De mért e csönd? Ah iszonyú. Még légy se döng, nem rág a szú.

Kisértetes körül az éj: nincs semmi nesz, az álma mély.

Hol elhajolt lenn a palánk, úgy leng a hold, mint lámpaláng,

s oly keserű, fagyos-kopár, akár a fű közt a bogár.

A kert falán lobbadva ég, meghalt talán mindenki rég.

Nincs senki se, ki itten él, a csönd szive, megállt a szél.

Csak én, csak én, virrasztalak, te sanda fény, rozsdás salak,

mint az, aki sírból kikél, bolyongani hant szélinél,

bús jaj-sziget, el-nem-fogyó, fanyar, hideg, mérges bogyó,

te édes és lágy, szörnyü te, kétségbesés zöld könnyüje,

tolvaj-hivó mécs, régi pénz, kancsal biró, ki félrenéz,

megbolygató, aszott parázs, tündér hajó, kalóz varázs,

te holt világ, sírhalmi érc, vak holdvilág, mely alig égsz,

s elhiteted, mi nem-való, az életet, bűvös csaló,

hogy van egy út, mit hinni kell, s a bút, a bút, azt vinni kell,

hogy süt a láng és hűt a hó, s alvó gyanánt heverni jó,

hogy fáj a kés, gyógyít az ajk, s a szenvedés még felsohajt,

hogy szétfolyón ring a kaosz, és e golyón hús lázadoz,

mely porból jön és porba tér, és hull a könny és hull a vér.

Most zúgni kezd ütőerem, s a szörnyű neszt alig merem

számlálni már - százhúszra hág - és a sivár, holt éjszakát

bedöngi, mint a tűzharang, mond tompa kínt, vigasztalant.

Vajákosod, hörgök feléd, én átkozott bonc és cseléd,

őrült dalom ordítom itt, a fájdalom feléd vonít,

a régi bú, a régi baj, a bús, hiú, emberi jaj,

s míg a romon tüzed ragyog azt álmodom, hogy még vagyok.