A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.
Nem nézek hátra, ámde érzem,
mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
s éppily merengő, hallgatag...
Ma újra felsír a szivemben
egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú...
Vajon, vajon megérted-e?
Tavaszkor egy ifjú leányka
csokrot adott egy férfinek
- kék ibolyát, örök szerelmet -
aztán kevély lett és hideg.
Ó mennyi ábránd háborítja
e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
ellengenek szivünk felett.
Egy szép mosoly, egy kézszorítás
illatlehellő fák alatt...
És vége lesz a bús regének,
egy sír, mi abból megmarad.